A macskákról- ahogy én látom
❌ „A macska egy ösztönlény, ösztönösen cselekszik.”
❌ „A macskát csak saját maga érdekli.”
❌ „A macska büdös.”
Ezek és ehhez hasonló szösszeneteket hallunk a macskákat kevéssé ismerő, vagy épp kevéssé szerető emberektől. A végtelenségig sorolhatnám. De gondoljuk csak végig, akik ezeket mondják vagy mondták, valaha foglalkoztak egy macskával? És itt a kérdés lényege a foglalkozás szóban rejlik igazán. Nem, bizton állítom, hogy nem. Nem azt mondom, hogy az összes macska egy Albert Einstein, persze, hogy nem erre gondolok. Ahogy az emberek közt, köztük is vannak okosabbak, egyszerűbbek, komolytalanok, komolyak, szociálisak, antiszociálisak, őket is az életük alakulása, az alap jellemük formálja, ugyanúgy mint bennünket. Ahány cica, annyi viselkedési forma. Ösztönlény… de ki nem az? Mi emberek is azok vagyunk, csak mi viselkedésünket, cselekedeteinket úgy definiáljuk, hogy „szükségletünk”.
Lehet egy cicával kommunikálni? 🔊Természetesen igen. Jelzéssel, tekintettel, mozdulatokkal, és a cica is megérteti magát velünk. Egyik cicámmal olyan szinten állunk, hogy a 👀szemkontaktus kommunikációját is kifejlesztettük egymással szemben. Az érzelmekkel vajon miként bánnak? Ti macskások tudjátok azt is, hogy nagyon – nagyon tudnak kedveskedni és tudnak haragban is lenni gazdájukkal. Direkt nem szolgát írtam. Vannak vicces megjegyzések ezzel kapcsolatban és tény, hogy a kapcsolati különbség kutya-ember és macska-ember között megvan. A macska nem rendeli alá magát az embernek, de (!) és itt a lényeg, nem közömbös iránta. Miért is volna az, hiszen tőle kapja az ételt, a szeretetet, a biztonságot, és neki viszonozhatja mindazt a jót, amit átél mellette, vele. Viszonozza is, nem csak akkor megy hozzád, ha szeretetre vágyik. Ha érzékeli, hogy bánatos 😪 esetleg beteg vagy, hozzád bújik. Minden gazdi megtapasztalta már a cicája ragaszkodását ezekben a helyzetekben. Persze nem mindegyik ilyen szerencsés. Az utcán élő macskáknak másképp kell az emberre tekinteni, és sajnos nem mindig tudják felmérni helyesen, hogy kiben bízhatnak. Ha tévednek, az életükbe is kerülhet.
Vajon mit gondolnak rólunk? Ahogy mi hisszük, hogy ismerjük őket, ők szintúgy hiszik, hogy kiismertek. De ez sem mindig fekete és fehér. Akik az utcán élnek s nőnek fel, akiknek az élete függ attól, hogy észnél legyenek, azok a kis állatok nem hibázhatnak. Az életben maradásért mi is sok mindent megtennénk, állataink sincsenek ezzel máshogy. 🧱
És itt jön a koszos, büdös macska fogalma. 🚿A legnagyobb tévedés. A legtisztább állatok közé tartozik. Egy macska akkor koszos, büdös, ha beteg, valamilyen problémája van, legyengült, éhezik. Most kanyarodjunk vissza saját magunkra. Az emberek közt létezik ez a fogalom? És mely esetekben? A kérdésekkel egy időben a választ is megadtam.
Mi mindannyian, akik cicaszerető emberek vagyunk, hamarabb a szívünkbe fogadjuk őket, és boldogok vagyunk, ha elfogadják a társaságunkat. Egy cicáról való gondoskodás megtanít bennünket feltétel nélkül szeretni és elfogadni. Ez a jellemünket is formálja, de ne csak ezért szeressük őket. Szeressük önmagukért, és legyünk nyitottak, elfogadók szőrös társainkkal szembem, hiszen ezek a kis állatok csodálatra méltó képességekkel és szépséggel vannak megáldva, így nem csoda, hogy kapcsolatunk vele több mint 5000 éve tart 💕
Végszónak pedig egy hosszabb szösszenet Bálint György írásából, melynek címe „Az állatok dícsérete” (Budapest, 1938.)
„🐈A MACSKA NAPLÓJÁBÓL
Tudom, hogy népszerűtlen vagyok. Miért? Nem haragszom senkire, mégis vannak haragosaim. Kedves vagyok és csendes, – talán ezt nem tudják megbocsátani egy dühös és zajos korban. Ezért aztán folyton más állatokhoz hasonlítanak és a hasonlat az én rovásomra dől el. A kutya fürgébb és szolgálatkészebb, mint én, a baromfi szaporább, a birka szelídebb és a disznó kiadósabb. Még a hangyát is többre becsülik, mert ha másnak nem hajt is hasznot, legalább magának gyüjt vagyont és az ilyesmi elragadtatást kelt az emberekben. Az én bűnöm az, hogy nem keresem a sikert. Nem versengek sem a kutyával, sem a hangyával. A derék eb humanizmusát némi szánalommal szemlélem. Mindenkihez jó, mindenkinek segít, minden munkát elvégez. Mindig azt ugatja meg, akire a gazdája haragszik, mindig ott van, ahol lennie kell, minden rúgást eltűr és minden falatot hálásan megköszön. Mint általában a humanisták, minden érdeket tisztel, kivéve a magáét. Nem irígylem. De nem irígylem a hangyát sem, ezt az agresszív és nyárspolgári tömeglényt, mely rovarokat, csigákat, lepkéket és növényeket pusztítva menetel zárt sorokban a vagyon felé. Fulánkja mindig célba talál, raktárai mindig dúsak. Dorombolni viszont csak én tudok.
Nekem nincsenek nagy ambícióim. Nyugodtan ülök a küszöbön és derűsen szemlélem a nyüzsgő világot. Csak annyi kell nekem, amennyit fáradság és megalázkodás nélkül tudok megszerezni. Ezért érem be olyan kevéssel. De egyhez ragaszkodom: a függetlenséghez. Én vagyok az egyetlen állat, melyet még nem sikerült idomítani. Nem végzek mutatványokat, nem »szolgálok« és nem adok kezet. Ezért sokan butának tartanak. A tárgyilagos közvélemény döntésére bízom, hogy ki a buta.
Nem igaz, hogy nem szeretem a háznépét. Én is tudok szeretni, mint minden élőlény, de nem kritika nélkül. Csak azt szeretem, aki szeretetreméltó. Érzelmeimnek nem adok hangos, látványos kifejezést. Aki nem érti meg csendes dorombolásomat, az nem méltó rá, hogy értelmes, jóízlésű állatok ragaszkodjanak hozzá. Aki nem tud sokáig hallgatagon egyhelyben ülni, az nem érdemli meg a társaságomat. Akinek mindig csak bravúros mutatvány kell, aki nem éri be a természetes mozdulatok egyszerű szépségével, az sohasem szerezheti meg a macska rokonszenvét. Aki mindig valami újat követel, aki folyton a változatosságot, az izgalmat hajszolja, aki nem kedveli a békét, az egyensúlyt, az állandóságot, aki azt hiszi, hogy mindig cselekedetekkel kell bebizonyítania létjogosultságát, aki nem ismeri a tünődés szépségét, annak sohasem lesz hű macskája. Aki az élet felületes örömeit kergeti, annak a macska hátatfordít. Akit a macskák szeretnek, silány ember nem lehet.
Szememre vetik, hogy költözködés után visszaszököm a régi lakásba, hogy nem az emberekhez vagyok hű, hanem a helyhez. Ez ilyen formában nem igaz. De el kell ismernem, hogy az új környezetet nehezen szokom meg. Néhány zajos, fecsegő ember társasága nem kárpótol a régi falak, fák és tejesköcsögök elvesztéséért. De nem becsmérlést, hanem elismerést érdemlek, amiért elsősorban intézményekhez ragaszkodom és nem egyénekhez.
Kegyetlenül bánok az egerekkel?
Beismerem. De megfigyeltétek-e már alaposan az egérjátékot? Nem vettétek észre, hogy pontosan úgy játszom az egerekkel, mint a fiaimmal? Elkapom és újra elengedem őket, hadd tanuljanak rugalmasságot, erőt, kitartást, merészséget. Megkísérlem a lehetetlent: macskát szeretnék nevelni belőlük. De mindig csalódom. Nem értik meg a szándékomat, nem akarnak túlnőni nyomorult kis egyéniségükön. Ragaszkodnak a dohos, puha egérlyukhoz, az örök rágcsáláshoz, a serény kis nyüzsgéshez. Elveik vannak, pocakot eresztenek, nagyképűek, gyávák, unalmasak és azt hiszik, hogy a szürke a legszebb szín a világon. Mindenhová eljutnak, mindent kiszimatolnak, mindent kirágnak és erre rettenetesen büszkék. Hiába minden kísérletem, reménytelenül egerek maradnak.
Mit tehetek hát? Elszomorodom és megeszem őket.
Ha lenéző véleményt mondanak rólam, ha félreértenek, ha támadnak, nem felelhetek mást, mint egyik ősöm, a Fekete Macska, mikor színe miatt ócsárolták: »Lehet, hogy sötét vagyok, de mégis az én szemem világít a sötétben.”
